„A hoki volt a szenvedélyem”

„A hoki volt a szenvedélyem”

Írta: Laura Kloosterman | Hely: Vancouver, Canada | Publikált: 2015. április 14.

A tél nemsokára itt van, és sok kanadainak ez csak egy dolgot jelent: hokiszezont.

Ahogy az új idény kezdődik, fiúk minden korosztályból rohamozzák meg a boltokat, hogy új korcsolyákat, ütőket és sisakokat vegyenek. Némelyiküknek ez lesz az első alkalom, míg mások nagyon remélik, hogy sikerül javulni a múlt szezonhoz képest, de mindegyik kivétel nélkül már alig várja, hogy a jégre kerüljön. Sok kanadainak a hoki nem csak egy sport – ez egy életstílus.

A huszonnégy éves Jeremy az egyik legtapasztaltabb csapatjátékos a vancouveri közösségben. Brit Kolumbiában, egy keresztény családban nőtt fel. Hét évesen avatta fel hokiütőjét. Odamegyek hozzá érdeklődni hokis karrieréről még egy órával a heti edzés előtt. Ez egy heti program gyerekeknek és felnőtteknek 12 és 36 év között, amely körülbelül 25 személyt foglal magába.

Egy időzített bomba.

Minden arról szólt, hogy ki volt az ügyesebb, és ki tudott erősebbet ütni.

Nyugodtan ül és szívesen válaszol kérdéseimre, még ha nem is mindenre emlékszik vissza szívesen. „A hoki valami olyanféle színtér volt, ahol előtérbe kerülhettem – mindenesetre a saját meglátásom szerint. Az egész arról szólt, hogy ki volt az ügyesebb és ki tudott erősebben ütni.

„Olyan volt, mint egy időzített bomba” – meséli visszagondolva. Mikor a dolgok nem úgy mentek, ahogy ő gondolta, teljesen kikelt magából. Ha csak egy lövéssel többet rontott a kelleténél, vagy valaki kilökte, harag és csalódottság kerítette hatalmába.

Velem szemben azonban nem ezt a fiút látom ülni. Ő boldog – sehogy máshogy nem lehet leírni: egyszerűen csak boldog. Megkérdezem, mi változott.

„Most egészen más okok miatt hokizok.” – magyarázza lelkesen. „Mikor a mi csapatunk együtt játszik, az egyetlen indok amiért jól érezzük magunkat az, hogy együtt vagyunk.”

Egyre inkább Krisztushoz hasonlítani

Többé már nincsenek jó és rossz napok…

Jeremy most már teljesen máshogyan látja az életet ahhoz a csalódott, agresszív fiúhoz hasonlítva, aki régebben volt. Elhatározta, egészen csak Istennek fog élni. Megértette, hogy „nem minden róla szól.” Továbbra is hokizik, de valójában sohasem magával a hokival volt a probléma. Az változtatta meg őt, hogy megtanulta legyőzni saját haragját és önzését. „Sokkal jobban élvezem most a játékot, mert gátlások nélkül játszhatok, hiszen nem kell fenntartani semmiféle önképet magamról. Többé nincsenek jó és rossz napok.” – ezzel fejezi be beszámolóját, miközben felveszi a felszerelését.

Jeremy célja már nem az, hogy sztár hoki játékos legyen. Megtalálta az egyszerű receptet a boldogsághoz. Nem csak a játék közben, hanem hétköznapi életében is: az a vágya, hogy minél jobban hasonlítson Jézusra.