Szeretet önzés nélkül

Szeretet önzés nélkül

Írta: Laura Kloosterman | Publikált: 2015. április 2.

Lindának és Vernnek nem lehetett gyermekük. Ezért úgy érezték, életükből hiányzik valami. Helyzetük miatt Istenhez fordultak, Aki válaszolt imáikra. De egész máshogy, mint ahogy azt ők elképzelték. Beülök az autóba és a hatalmas új-mexikói otthonuk felé veszem az irányt. A táj gyönyörű, ahogy a szerpentines úton kanyargok felfelé a házig.

Kopogok az ajtón és Linda, a negyvenes éveiben járó barátságos arcú hölgy jön ajtót nyitni. Épp nem rég ért haza munkahelyéről egy fárasztó nap után, így bár kétség kívül nagyon fáradt, szívesen fogad. Szerencsére férje, Vern is otthon van. Mindkettőjüknek hosszú napja volt a munkában, de kedvesen a rendelkezésemre állnak az interjú erejéig.

Elhelyezkedem az irodában és várok. Azon gondolkozom, hogy vajon miért van szükség egy ilyen nagy házra, mikor csak ők ketten laknak benne. Várakozás közben egy kicsit körbenézek a szobában és a falakon mindenhol képeket látok felakasztva. Érdekes módon nem festmények vagy tájképek ezek, hanem emberekről készült fényképek. Különösen fiatalokról. Miért pont fiatalokról? Rövid időn belül választ kapok a kérdésemre.

„Mikor fiatalok voltunk, minden gondolatunkat energiánkat a karrierbe fektettük be. Azonban mikor harmincöt év körüliek lettünk, kiderült hogy nem lehet gyermekünk és ez nagy űrt keltett bennünk”

Vern és Linda 1993-ban ismerkedtek meg a Keresztény Testvéri Közösséget. Linda így emlékszik vissza: „Mikor fiatalok voltunk, minden gondolatunkat és energiánkat a karrierbe fektettük be. Azonban mikor harmincöt év körüliek lettünk, kiderült, hogy nem lehet gyermekünk és ez nagy űrt keltett bennünk.” Linda és Vern ekkor Istenhez fordultak és nem sokkal később megismerkedtek a gyülekezettel. Isten válaszolt imáikra, de nem egészen úgy, ahogy gondolták.

Munka a fiatalokkal

Vern folytatja tovább: „Még ha elméletileg évben el is hagytuk a fiatalkort, Isten az Ő jóságából adott nekünk egy új „ifjúkort” a gyülekezetben, amely alapul szolgált a fejlődésünkhöz.” Az üresség, melyet korábban éreztek eltűnt, de nem csak a szép élmények miatt, hanem a keresztény élet alapjaiból adódó segítség által, vagyis hogy lehetőséget kaptak arra nézve, hogy teljesen megszabadulhatnak az önszeretettől és önzéstől, illetve Istenre bízhatják a vezetést.

Ebben az időben Amerikában laktak a New York állami Syracuse nevű nagyvárosban. Vern azt is elmondja, hogy annak idején bár úgy érezték túl sok dolgot nem tehetnek, látták a gyerekek és fiatalok szükségeit. Látták, milyen sebezhetőek azok az érzékeny fiatal szívek az iskola és munkahelyen keresztül jövő káros befolyás miatt. Több fiatal rossz utat választott és ez őket nagyon elszomorította. Vern tudta, a fiataloknak törődésre van szükségük. „Ínségünkben imádkoztunk és kiáltottunk Istenhez, mert több bölcsességre és türelemre volt szükségünk.”

Isten szavának magjait vetni

„Ínségünkben imádkoztunk és kiáltottunk Istenhez, mert több bölcsességre és türelemre volt szükségünk.”

Mindketten sokat dolgoztak programok, kirándulások és utazások szervezésével. „Nagyon sok jó közös élményünk van együtt. A fiatalok annyira telve vannak élettel!” –fűzi hozzá Vern melegséggel és lelkesedéssel a hangjában.

Ugyanakor a pár nem elégedett meg azzal, hogy megmentse a fiatalokat a rossz beolyástól, hanem fontosnak tartotta azt is, hogy valami Istentől valót is adjon. Mindketten jól tudták, ők is egy átváltozási folyamatban voltak, melyet Isten szava és Jézus földi élete példájának a követésével érhetnek el, aki ugyanazokkal a feltételekkel élt, mint mi.

„Mindaközben, ami történik, ezeknek a fiataloknak Isten szava általi szellemi alapra van szükségük az életükre nézve.”- húzza alá Vern. Az együttlétek során arany alkalmak adódnak arra, hogy Isten szavát vessék a szívekben és megértessék velük, mi Isten terve életükkel és segítséget adjanak, mikor némelyik nehéz helyzettel találkozik a hétköznapi életben.

„Minél jobban szeretjük ezeket a fiatalokat, annál jobban szeretnek minket is. Bármi történik, a legjobb javunkra van. Nincs hiányunk semmiben.”

A csengő megszólal, és néhány fiatal jön be. Otthon érzik magukat a szomszédos helységben. Néhányan billiárdoznak, míg mások a zongora előtt helyezkednek el. Ekkor értem meg: a ház nem azért nagy, hogy Vernt és Lindát kiszolgálja, hanem hogy helyet adjon a vendégeknek, akik szünet nélkül érkeznek. Nem kérdés, ez a pár azért él, hogy a fiatalság számára áldássá váljon.

Az interjúnak vége, nekik a nagy számú vendégsereggel kell foglalkozniuk. Induláskor még Linda Vernre tekint és azt mondja: „Minél jobban szeretjük ezeket a fiatalokat, annál jobban szeretnek minket is. Bármi történik, a legjobb javunkra van. Nincs hiányunk semmiben.”

Majd az ajtóban még mosolyogva megfordul, és hozzáteszi: „Isten jó!”