Áldásra vagy imponálásra használom az adottságaim?

Áldásra vagy imponálásra használom az adottságaim?

Írta: Lawrence McCarthy | Publikált: 2016. január 21.

Van, aki arra kapott ajándékot, hogy gyönyörűen zenél. Másvalakinek szónoki ajándéka van. Más arra kapott szemeket, hogy meglássa a többiek szükségét. És lehet, hogy a többiek úgy érzik, hogy ők talán nem is kaptak annyi tehetséget.

Mi nem mindannyian teremtettünk ugyanazokkal a képességekkel, de ugyanazt a lehetőséget kaptuk arra, hogy jót cselekedjünk. Különböző módon használhatom az ajándékaim, amiket kaptam. Áldhatok másokat… vagy egoista lehetek, kereshetem a dicsőséget és a csodálatot. Saját magamat kell átvizsgálnom: Mik a céljaim és szándékaim? Mi van a szívemben?

„Nézz rám! Nézd, mit tudok csinálni!” Talán nem mondom ki hangosan, de be kell látnom, valószínűleg elég sokszor gondolkodom így.

„Nézz rám! Nézd, mit tudok csinálni!” Talán nem mondom ki hangosan, de be kell látnom, valószínűleg elég sokszor gondolkodom így. Szemem cikázik az embereken körülöttem, és figyelem a reakciójukat és hogy mondják-e, hogy: „Valóban nagyon ügyes vagy ebben!” De elismerem saját magamnak, mennyi nyugtalanság és egoizmus fakad ebből? Ha úgy gondolom, hogy saját képességeim elegek ahhoz, hogy boldog és örömteli életre jussak, akkor elvesztettem a célra való összpontosítást.

A tehetségeim használata Istenért

Miért bízta Isten rám azokat az ajándékokat, melyek az enyémek? Mit akar, mit tegyek velük? Ez kiderül Filippi 2,3-ból: „Semmit sem cselekedve versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan, egymást különbnek tartva magatoknál.” Az tehetségeinkkel szolgálhatunk Istennek, és ennek egy része az, hogy másokat szolgálunk – alázatosan, másokat különbnek tartva magamnál.

Az alázat nem olyan népszerű manapság. A korszellem arra tanít minket már fiatalon, hogy felmagasztaljuk saját magunk. A hírességektől és sportolóktól tanuljuk ezt, kik szívesen hírül adják, milyen ügyesek is. Hagyom befolyásolni magam ezek által, hogy elvárjam, vagy talán még követeljem is a dicsőséget másoktól, mikor valami jót teszek? Mások csodálatában sütkérezni vonzónak hathat, de a kulisszák mögött ott rejlik egy élet, mely csak az elismerésről és dicsőségről szól, és a fizetség egy pillanat alatt eltűnik.

Semmit sem cselekedve versengésből, sem hiábavaló dicsőségből, hanem alázatosan, egymást különbnek tartva magatoknál.

„Bármit tesztek, szívből tegyétek, úgy, mint az Úrnak, ne pedig úgy, mint embereknek, tudva, hogy az Úrtól veszitek az örökség jutalmát, mert ti az Úr Krisztusnak szolgáltok. Aki pedig igazságtalan, visszakapja, amit igazságtalanul tett, mert nincs részrehajlás.” (Kolossé 3,23-25)

Nincs semmi békém, mikor a dicsőséget keresem másoktól. Helyette telve leszek egoizmussal, míg végül minden gondolatom saját magam körül forog: Hogyan fogadnak majd; mit mondanak a többiek rólam? stb. Ez az egoizmus akadályoz abban, hogy az Isten és mások iránt való szeretetben növekedjem. De hogyan szabadulhatok meg ettől a végtelen megszállottságtól magam felől, mely olyan sokszor meggátol abban, hogy igaz szeretetet és gondoskodást tanúsítsak mások felé?

Ez adatott nékem

„A nekem adatott kegyelem által mondom tehát közöttetek mindenkinek: ne gondolja magát többnek, mint amennyinek gondolnia kell…” (Róma 12,3)

Hogyan reagálnék rá, ha minden ajándékomat elvennék ma?

Mikor a fejem elkezd büszkeséggel megtelni, emlékeznem kell arra, hogy mindenem, amim van, úgy adatott nekem. Arra is emlékeznem kell, hogy a földi tehetségemnek semmi értéke nem lesz az örökkévalóságban. Az érték, ami a tehetségemből fakad, az önmagában nem a tehetség. Mindennek ellenére azt hiszem, hogy nagyobb eséllyel kerülök be a mennyországba, ha például nagyon ügyesen tudtam beszélni? Az számít igazán, ha Istenért élek, és ha egyszerű hitben és engedelmességben szolgálom Őt. Ami igazán számít, az a szeretet, amivel mások felé vagyok. Az ajándékokat, amiket Isten adott nekem, attól függetlenül, hogy azok kicsik vagy nagyok, használhatom erre a célra.

Hogyan reagálnék, ha minden ajándékomat elvennék ma? Ha csontom törném úgy, hogy nem sportolhatnék soha többet, vagy a karom sérülne, és nem játszatnék többet a hangszeremen, milyen magatartás jönne akkor elő belőlem? Akkor a többiek továbbra is igaz melegséget és szeretet áradatát éreznének magatartásomban, vagy a keserűséget látnák?

Mi motivál engem?

„Az odafelvalókkal törődjetek, nem a földiekkel.” (Kolossé 3,2)

Őszinte kell legyek indítékaimat illetően arra, hogy miért is használom ajándékaim. Sokszor láthatom ezt reakcióimon. Mikor egy olyan várakozással megyek körbe, hogy a többiek dicsérjenek engem, akkor látom, hogy a földi dolgokra koncentrálok – a saját dicsőségemet és megelégülésemet keresem. Keserű íze van annak a viselkedésnek, melyet az egoizmus motivál. De ha ajándékaimat úgy használom, mint lehetőséget, arra, hogy Istent szolgáljam, és a többieket áldjam, akkor valódi, tartós értéket kapnak. Fontos számomra, hogy teljesen őszinte legyek magammal ebben a dologban. Az ajándékom nem kell, hogy próbakő legyen számomra.

Ha az ajándékaimat úgy használom, mint lehetőséget, arra, hogy Istent szolgáljam, és a többieket áldjam, akkor valódi, tartós értéket kapnak.

Mi van akkor, ha úgy érzem, hogy nem kaptam sok tehetséget? Könnyen kísértve lehetek az irigységre, mikor látom, hogy egyik vagy másik barátaim ezt vagy azt meg tudja tenni erőlködés nélkül. Ettől meg kell őrizzem a szívem. A Jakab 3,16-ban úgy áll: „Mert ahol irigység és civakodás van, ott háborúság és minden gonosz cselekedet is van.” Az irigység harchoz vezet. Mikor nem tudok annak örülni, hogy a többieket arra használják ajándékaikat, hogy áldjanak másokat, akkor büszkeségem és irigységem áll az útban.

„Kiki amint kegyelmi ajándékot kapott, úgy sáfárkodjatok azzal egymásnak, mint Isten sokféle kegyelmének jó sáfárai” (1. Péter 4,10-11) Isten ismert engem már jóval a föld teremtése előtt, és szándékosan úgy teremtett, ahogyan vagyok, egy tervvel az életemre nézve. Az a cél, hogy úgy használjam a tehetségemet, ahogyan Istennek tetsző és nem úgy, ahogy nekem. Ha ajándékomat helyesen használom, akkor az remek eszköz lehet barátság építéséhez, és hogy áldjam és gazdagítsam a körülöttem lévő emberek életét.

Mikor eljön teremtőmmel való találkozásomnak ideje, akkor eltűnnek ajándékaim, de Isten parancsai iránti engedelmességnek az eredménye örök bizonyságként áll majd. Az számít, hogyan szolgálom Istent és hogy tetsző vagyok-e számára, és mit csinálok azzal, amit kaptam, mialatt Őt szolgálom. Az életem olyan élet kell legyen, melyet Isten dicsőségéért élek, egy élet tele mennyei tartalommal és áldással!